Miért nem bízol önmagadban?

Bertrand Russell híres mondása miszerint az egész világ problémája az, hogy a bolondok és a őrültek teljesen biztosak önmagukban, a bölcsebb emberek pedig tele vannak kételyekkel. Az évek során sokat hangsúlyoztam annak fontosságát, hogy megbarátkozzunk a bizonytalansággal és a kétértelműséggel, hogy megkérdőjelezzük a legbecsesebb hiedelmeinket és álmainkat, hogy kételkedjünk mindenben – leginkább önmagunkban. Az agyunk alapvetően megbízhatatlan, hogy valójában fogalmunk sincs, miről beszélünk, még akkor is, ha azt hisszük, hogy tudjuk…

De soha nem hoztam konkrét példákat vagy magyarázatokat. Nos, itt vannak. Nyolc ok, amiért nem bízhatsz magadban, ahogyan azt a lélektan is bizonyítja.

EBBEN A CIKKBEN:


Elfogult és önző vagy anélkül, hogy észrevennéd!
Fogalmad sincs arról, hogy mi tesz téged boldoggá (vagy nyomorulttá)…

Könnyen befolyásolható vagy a rossz döntések meghozatalára…
Általában csak az észérveket használod a meglévő meggyőződéseid alátámasztására!

  Az érzelmeid sokkal jobban megváltoztatják az észleléseidet, mint gondolnád!

  A memóriád úgy tűnik vacak…

  Nem az vagy, akinek hiszed magad!

  A világ fizikai megtapasztalása nem is olyan valóságos!

Elfogult és önző vagy anélkül, hogy észrevennéd!

 

Ha például egy kereszteződésben állsz, és valaki más áthajt a piroson, valószínűleg azt gondolod, hogy egy önző, tapintatlan szemétláda, aki veszélybe sodorja a többi sofőrt, csak azért, hogy pár másodpercet lefaragjon a vezetéséből…

Másrészt, ha te vagy az, aki áthajt a piroson, akkor mindenféle következtetéseket vonsz le arról, hogy ártatlan hiba volt, hogy a fa eltakarta a kilátást, és hogy a piroson áthajtás soha senkinek nem ártott…

Ugyanaz a cselekedet, de ha valaki más teszi, az egy szörnyű ember – ha te teszed, az egy hiba.

Mindannyian ezt tesszük. És különösen az ellentéteket kiváltó helyzetekben tesszük. Amikor az emberek beszélnek valakiről, aki valamilyen okból kifolyólag felbosszantotta őket, kivétel nélkül értelmetlennek, elítélendőnek és a szenvedés okozásának rosszindulatú szándékától ösztönzöttnek írják le a másik személy cselekedeteit.

Amikor azonban az emberek arról beszélnek, hogy mikor okoztak kárt valaki másnak, mindenféle indoklással elő tudnak állni, hogy tetteik ésszerűek és indokoltak voltak akkor… Ahogy ők látják, nem volt más választásuk, mint azt tenni, amit tettek. A másik személy által átélt kárt csekélynek látják, és úgy gondolják, hogy igazságtalannak és indokolatlannak tartják, ha hibáztatják őket azért, hogy ezt okozták.

Mindkét nézet nem lehet helyes! Valójában mindkét nézet téves… Lélekbúvárok (pszichológusok) utólagos vizsgálatai megállapították, hogy mind az elkövetők, mind az áldozatok eltorzítják a helyzet tényeit, hogy azok megfeleljenek a saját megmagyarázásuknak.

Steven Pinker pszichológia professzor ezt “moralizációs szakadéknak” (az elmélet azt állítja, hogy ha valamit rosszul csinálok, az ártalmatlannak, következménytelennek tűnik, ezért igazolható és felejthető) nevezi. Ez azt jelenti, hogy minden konfliktus esetén túlbecsüljük saját jó szándékainkat, és alábecsüljük mások szándékait. Ez aztán egy lefelé tartó spirált hoz létre, amelyben úgy gondoljuk, hogy mások súlyosabb büntetést, mi pedig kevésbé súlyos büntetést érdemelnénk.

Ez természetesen mind tudattalanul történik. Az emberek, miközben ezt teszik, azt hiszik, hogy teljesen ésszerűek. De nem így van…

Fogalmad sincs arról, hogy mi tesz téged boldoggá (vagy nyomorulttá)…

Rosszul emlékszünk arra, hogyan éreztük magunkat a múltban, és hogyan fogjuk magunkat érezni a jövőben…

Ha például a kedvenc sportcsapatod elveszíti a nagy bajnoki meccset, szörnyen érzed magad. De kiderül, hogy az emlékeid arról, hogy milyen szörnyen érezted magad, nem pontosan tükrözik, hogy mennyire rosszul érezted magad akkor. Valójában hajlamos vagy arra emlékezni, hogy a rossz dolgok sokkal rosszabbak, mint amilyenek valójában voltak, és a jó dolgok sokkal jobbak, mint amilyenek valójában voltak…

Hasonlóképpen a jövőbe vetítve is túlbecsüljük, hogy a jó dolgoktól mennyire fogjuk magunkat boldognak érezni, a rossz dolgoktól pedig mennyire boldogtalannak. Valójában gyakran nem is vagyunk tudatában annak, hogy valójában hogyan érezzük magunkat a jelen pillanatban…

Ez csak egy újabb érv amellett, hogy ne a boldogságra törekedjünk önmagáért. Minden adat arra utal, hogy nem is tudjuk, mi a boldogság, és azt sem tudjuk irányítani, hogy mit kezdjünk vele, ha valóban elérjük…

Könnyen befolyásolható vagy a rossz döntések meghozatalára…

 

Találkoztál már azokkal az emberekkel a belvárosban az utcán, akik “ingyenes” szórólapokat vagy könyveket osztogatnak, és amint elveszel egyet, megállítanak, és elkezdenek kérni, hogy csatlakozz ehhez vagy ahhoz a dologhoz, vagy adj nekik pénzt az ügyükhöz? Tudod, milyen kínos és kellemetlen érzés, mert legszívesebben nemet mondanál, de épp most adták ingyen, és nem akarsz rosszfej lenni?

Igen, ez szándékos.

Kiderült, hogy az emberek döntéshozatala többféleképpen is könnyen befolyásolható, többek között úgy, hogy “ajándékot” adunk valakinek, mielőtt cserébe szívességet kérnénk (ez sokkal valószínűbbé teszi, hogy megkapjuk a szívességet).

Esetleg próbáld ki a következőt: ha legközelebb valahol sorban akarsz állni, kérdezd meg valakit, hogy állhatsz-e sorba, és mondj egy indokot – bármit-, mondd csak, hogy “sietek”, vagy “beteg vagyok”, és a kísérletek szerint kiderül, hogy 80%-kal nagyobb valószínűséggel engedik, hogy sorba állj, mintha csak kérdezel, és nem magyarázkodsz. A legelképesztőbb: a magyarázatnak még csak értelmesnek sem kell lennie…

A viselkedési közgazdászok kimutatták, hogy könnyen “beidegződhetünk”, hogy valódi ok nélkül is előnyben részesítsünk egy árat egy másikkal szemben. Ezt használják ki a mai marketingesek, amikor előbb megalkotnak egy “csali” terméket, aztán jöhet a valódi termék…

Általában csak az észérveket használod a meglévő meggyőződéseid alátámasztására!

 

A kutatók megállapították, hogy egyes emberek, akiknek az agyuk képért felelős részei károsodtak, még mindig “látnak”, és nem is tudnak róla...Ezek az emberek vakok, és azt fogják mondani, hogy nem látják a saját kezüket az arcuk előtt. De ha egy fényt villantasz eléjük a jobb vagy a bal látómezőjükben, akkor többnyire képesek helyesen kitalálni, hogy melyik oldalon volt a fény.

És mégis azt fogják mondani, hogy ez csak egy találgatás…

Nincs tudatos fogalmuk arról, hogy melyik oldalon van a fény, még kevésbé arról, hogy milyen színű a cipőd, de bizonyos értelemben mégis van tudásuk arról, hogy hol van a fény.

Ez jól szemlélteti az emberi elme egy furcsa részét: a tudás és a tudás érzése két teljesen különálló dolog.

És akárcsak ezek a vak emberek, mindannyian rendelkezhetünk tudással a tudás érzése nélkül. De ennek az ellenkezője is igaz: érezhetjük úgy, hogy tudunk valamit, még akkor is, ha valójában nem tudunk…Ez alapvetően mindenféle elfogultság és tévedés alapja.

  Az érzelmeid sokkal jobban megváltoztatják az észleléseidet, mint gondolnád!

 

Ha olyan vagy, mint a legtöbb ember, akkor hajlamos vagy szörnyű döntéseket hozni az érzelmeid alapján. A munkatársad viccet csinál a cipőddel kapcsolatban, te pedig nagyon feldühödsz, mert azt a cipőt a haldokló nagymamádtól kaptad, ezért úgy döntesz, hogy “csesszék meg ezek az emberek”, és felmondasz, hogy segélyen élj. Nem éppen okos döntés…

De várj, ez még rosszabb!

Kiderül, hogy nem elég, ha érzelmileg nem hozol fontos döntéseket. Az érzelmek napokkal, hetekkel vagy akár hónapokkal később is befolyásolják a döntéshozatalodat, még akkor is, ha már lenyugodtál… Ami még meglepőbb és még inkább ellenkező értelmű, hogy még a viszonylag enyhe és rövid ideig tartó érzelmek is hosszú távon befolyásolhatják a döntéshozatalt az út során.

Tegyük fel, hogy egy barátod szeretne találkozni egy italra. Nem akarsz azonnal elköteleződni, még akkor sem, ha kedveled ezt a barátot, és szeretnél vele lógni. Óvatos vagy…

Vagy elfelejted, hogy régen volt egy másik barátod, aki hülyén viselkedett veled. Továbblépsz az életeddel, és teljesen elfelejted, és a barátságod ezzel a barátoddal végül normalizálódik az idők során…

Pedig valójában ez egy kicsit bosszantott és egy kicsit meg is bántott. Nem voltál kiborulva, de egy pillanatra feldühített, és ezt az érzést öntudatlanul elraktároztad. Most azonban a barátoddal kapcsolatos homályos és többnyire tudattalan emléked arra késztet, hogy az új barátoddal szemben felállítsd a védelmet, még akkor is, ha teljesen más személyről és más helyzetről van szó.

Lényegében gyakran használod az egy adott időpontban érzett érzelmeid emlékeit olyan döntések alapjául, amelyeket egy másik időpontban, esetleg hónapokkal vagy évekkel később hozol meg. A helyzet az, hogy ezt állandóan csinálod, és tudat alatt teszed. Olyan érzelmek, amelyekre három évvel ezelőtt még csak nem is emlékszel, befolyásolhatják azt, hogy ma este otthon maradsz-e tévézni, vagy elmész-e a barátaiddal szórakozni – vagy csatlakozol-e egy szektához

Ha már az emlékeknél tartunk…

  A memóriád úgy tűnik vacak…

Elizabeth Loftus a világ egyik legjelentősebb memóriakutatója, és ő az első, aki ki is mondja, hogy a memóriád hagy némi kívánni valót maga után…

Alapvetően azt találta, hogy a múltbeli eseményekre vonatkozó emlékeinket könnyen megváltoztatják más múltbeli tapasztalatok és/vagy új, téves információk.

Loftus és más kutatók megállapították, hogy:

Emlékeink tehát közel sem olyan megbízhatóak, mint gondolnánk – még azok sem, amelyekről azt hisszük, hogy igazak, és amelyekről tudjuk, hogy biztosan igazak.

Valójában az idegtudósok meg tudják jósolni, hogy egy eseményre rosszul fogsz-e emlékezni, vagy sem, az agyi aktivitásod mintázata alapján, amikor átéled azt. Úgy tűnik, hogy  ha vacak az emlékezeted bizonyos esetekben egyenesen az agyad szoftverébe van beépítve mélyen. De miért?

Elsőre úgy tűnhet, hogy az emberi memóriát illetően az Anyatermészet rontotta el. Elvégre nem használnál olyan számítógépet, amely következetesen elveszíti vagy megváltoztatja a fájljaidat, miután abbahagytad a munkát rajtuk.

De az agyad nem táblázatkezelőket, szöveges fájlokat és macska-GIF-eket tárol. Igen, az emlékeink segítenek tanulni a múltbeli eseményekből, ami elméletileg segítenek abban, hogy a jövőben jobb döntéseket hozzunk. De a memóriának valójában van egy másik feladata is, amire ritkán gondolunk, és ez egy sokkal fontosabb és sokkal összetettebb, mint az egyszerű információtárolás.

Emberként szükségünk van arra, hogy azonosuljunk valamivel, arra, hogy tudjuk, kik vagyunk, hogy eligazodjunk a bonyolult társadalmi helyzetekben, és hogy a legtöbbször egyszerűen csak el tudjunk végezni valamit. Emlékeink segítenek az azonosságtudatunk (identitásunk) kialakításában azáltal, hogy a múltunkról szóló történetet adnak nekünk.

Ily módon nem igazán számít, hogy mennyire pontosak az emlékeink. Csak az számít, hogy van egy történet a fejünkben a múltunkról, amely megteremti azt a részét annak, hogy kik vagyunk, az én-érzetünket. És ahelyett, hogy ehhez az emlékeink 100%-ig pontos változatait használnánk, valójában könnyebb, ha homályos emlékeket használunk, és menet közben így vagy úgy kitöltjük a részleteket, hogy azok illeszkedjenek “énünk” általunk létrehozott és elfogadott változatához.

Talán emlékszel, hogy a bátyád és a barátai sokat piszkáltak téged, és ez néha nagyon fájt. Számodra ez megmagyarázza, hogy miért vagy kicsit szorongó… De talán nem is fájt annyira, mint gondolod! Lehet, hogy amikor arra emlékszel, hogy a bátyád piszkált téged annak idején, akkor a mostani érzelmeidet veszed át, és ráhalmozod az emlékeidre, még akkor is, ha ezeknek az érzelmeknek talán nem is sok közük van ahhoz, hogy a bátyád piszkált téged valamikor…

Csakhogy most ez az emlék, hogy a bátyád gonosz volt és állandóan rosszul érezted magad, akár igaz, akár nem, beleillik a kissé szorongó ember identitásodba (hogy éppen mivel azonosítod magad), ami viszont visszatart attól, hogy olyan dolgokat tegyél, amelyek zavarba hozhatnak és még több fájdalmat okozhatnak az életedben. Lényegében így tulajdonképpen átvészeled a napot…

Ezért most azt kérdezheted: “Nos, azt mondod, hogy ‘akinek gondolom magam’, az csak egy rakás kitalált ötlet a fülem között?”.

Igen, így van…

   Nem az vagy, akinek hiszed magad!

 

Gondoljuk végig egy pillanatra a következőket: A mód, ahogyan kifejezed és ábrázolod magad mondjuk a Facebookon, valószínűleg nem pontosan ugyanaz, mint ahogyan kifejezed és ábrázolod magad, amikor “offline” vagy (nem vagy elérhető). Ahogyan a nagymamád előtt viselkedsz, az valószínűleg eléggé különbözik attól, ahogyan a barátaid előtt viselkedsz… Van egy “munkahelyi éned”, egy “otthoni éned”, egy “családi éned”, egy “teljesen egyedül vagyok” és még sok más “éned”, amelyek segítségével irányítod az életed.

De melyik ezek közül az “igazi” éned?

Lehet, hogy azt gondolod, hogy az egyik ilyen változatod valóságosabb, mint a többi, de ismét csak azt teszed, hogy lejátszod a fejedben az “én” uralkodó történetét, amely, mint az imént láttuk, maga is kevésbé tökéletes információkból van gyártva.

Az elmúlt néhány évtizedben a szociálpszichológusok elkezdtek felfedezni valamit, amit sokunknak nehéz elfogadni: hogy az “alapvető én” – egy változatlan, állandó “te” – elképzelése mind csak képzelet...Az új kutatások pedig kezdik feltárni, hogy az agy hogyan alkothatja meg az én-érzetet, és hogy a pszichedelikus drogok hogyan változtathatják meg átmenetileg az agyat, avval hogy feloldják az én-érzetünket, szemléltetve, hogy valójában mennyire átmeneti és képzeletbeli az, hogy mivel azonosítjuk magunkat.

Ezek a puccos kísérletek, amelyeket puccos könyvekben és folyóiratokban adtak ki puccos emberek puccos betűkkel a nevük mögött – igen, lényegében azt mondják, amit a keleti filozófiai hagyományokban a szerzetesek már néhány évezrede mondanak, és nekik “csak” annyit kellett tenniük, hogy néhány évig barlangban ültek és a semmiről gondolkodtak 😳

Nyugaton az egyéni én eszméje annyira központi szerepet játszik számos kulturális intézményünkben – nem is beszélve a reklámiparról -, és annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy “kitaláljuk”, kik vagyunk, hogy ritkán állunk meg elég ideig, hogy elgondolkodjunk azon, hogy ez egyáltalán hasznos fogalom-e egyáltalán. Talán az “identitásunk” vagy “önmagunk megtalálásának” gondolata legalább annyira akadályoz minket, mint amennyire segít. Talán több szempontból korlátoz bennünket, mint amennyire felszabadít. Természetesen hasznos, ha tudjuk, hogy mit akarunk vagy mit élvezünk, de az álmokat és a célokat anélkül is követhetjük, hogy ilyen merev elképzelésekre támaszkodnánk önmagunkról.

A világ fizikai megtapasztalása nem is olyan valóságos

 

Hihetetlenül összetett idegrendszered van, amely folyamatosan információkat küld az agyadnak. Egyes becslések szerint az érzékszerveid – látás, tapintás, szaglás, hallás, ízlelés és egyensúlyérzékelés – másodpercenként sok millió bit információt küldenek az agyadnak.

De még ez is csak egy felfoghatatlanul, végtelenül kis szelete a téged körülvevő anyagi világnak. A fény, amelyet képesek vagyunk látni, az elektromágneses spektrumnak egy nevetségesen kis sávja. A madarak és a rovarok olyan részeket látnak, amelyeket mi nem. A kutyák olyan dolgokat hallanak és szagolnak, amelyekről mi nem is tudunk. Az idegrendszerünk nem is annyira adatgyűjtő, mint inkább adatszűrő gép…

Mindennek tetejébe a tudatos elménk úgy tűnik, hogy csak körülbelül 60 bit információt képes kezelni másodpercenként, amikor “intelligens” tevékenységet folytatunk (olvasás, hangszeren való játék stb.).

Tehát a legjobb esetben is csak körülbelül 0,000005454%-át tudod tudatosan annak az amúgy is erősen módosított információnak, amit az agyad minden egyes másodpercben, amikor ébren vagy, megkap.

Képzeld el, hogy minden egyes szóra, amit ebben a cikkben láttál és olvastál, 536 303 630 másik szó jut, amelyet megírtak, de te nem látod.

Úgy tűnik, hogy lényegében mindannyian így éljük át az életünket minden egyes nap.

Mark Manson nyomán

Megosztom az ismerőseimmel:
Facebook
LinkedIn
WhatsApp
Email

Hasonló cikkek a témában:

Szűrés téma szerint